Felvételi élményeim

Sziasztok, Kim vagyok (ki a jó élet lehetnék még ezen a blogon?)
Már megint kisebb, *khhmm* jó, inkább óriási kihagyáson vagyok túl, amit nagyon sajnálok, de a jövőben nem tervezek több ilyet.
Hál' a magasságos égnek, néhány ötletem is van (ez ritkaságszámba megy manapság) és igyekszem majd kissé aktivizálni magam.
Na, de amiért most rákattintottál a posztomra, kedves olvasó, az nem az, hogy az ígéreteimet olvasd, így bele is kezdek a témába.
Mint ezt többen is tudják már, én idén felvételiztem, és már egy szóbelin is túl vagyok. És amilyen egy zsák szerencsétlenség vagyok, semmi nem ment zökkenőmentesen.

Nem vagyok egy extrém izgulós típus, már mindenki rendesen összefosta magát az azt megelőző héten, én vígan éltem az életemet.
A felvételi előtti estén azt hittem, hogy majd hogy fogok stresszelni, de szerencsére nem igazán fogtam fel, hogy holnap van a nagy nap.
Aznap reggel úgy éreztem, hogy minden jól alakul, aminek egy gyanús jelnek kellett volna lennie, de valamiért naivan elindultunk a gimibe. A diákigazolványom nélkül. Remek, vissza a kocsiba, padlógáz, üvöltözés, extrém sprintelés, vissza a kocsiba, irány a suli, és még épp odaértünk.
Először a magyart írtuk, ami meglehetősen könnyű volt, de én mintha csak csukott szemmel írtam volna.
Gyakorlások alatt soha nem írtam 45 pont alatt a magyart, most mégis 42 lett. Jó, nem lett ez vészes, de hát magamhoz képest elég gyér teljesítményt nyújtottam.
Ezután írtuk a matekot, ami meg kész, vége, kék halál az agyamban, és sikerült első körben 24 pontot írnom (szín 5-ös vagyok matekból, és versenyekre is jártam) aztán visszamentünk reklamálni 5 pontért, mert az egyik feladatra 6-ból egyet sem kaptam, pedig a végeredményen kívül minden rendben volt.
Meg is kaptam, így összesen 71 pontom lett, amitől azért nem dobom el az agyam, mert egy tizenöt ponttal alul teljesítettem a korábbi évek feladataihoz képest.
A legelső iskola ezáltal ki is esett, de a másodikban pont most voltam szóbelizni, ahonnan szintén nem jöttem el élmények nélkül.
Megérkeztünk, megírtam egy angol szintfelmérőt, nem is olyan rosszul, és utána kezdődött a pokol.
3 óra volt a szintfelmérő és a szóbeli között, ami alatt elmehettünk volna, de nem mentünk, mert ha nincs ott valaki, szólítják a következőt, az azt követőt és így tovább, és hátha hamarabb bekerülök. Nem így történt, kerek három órát vártam érzésre nagyjából négyszázhatvan fokban, de megérte. Amint bementem, kaptam feladatot, amit egy 10 percig csöndben kellett értelmeznem, ezalatt meghallgattam egy srácot, aki több érdekes dolgot is mondott, de egyet sosem fogok elfelejteni. Ez a párbeszéd zajlott le:
"Tanár: Szeretsz filmeket nézni? Mi a kedvenced?
Gyerek: A Hobbit
Tanár: És olvastad is, vagy csak láttad
Gyerek: Nem olvastam.
Tanár: Csak láttad?
Gyerek: Nem.
Tanár: Hanem?
Gyerek: Apukám szereti."
Nagy volt a késztetés a hangos nevetésre.
Ezután én is sorra kerültem végre, és nagyon imádtam, rendesek voltak, mosolyogtak, és nem volt ilyen felelés érzése az egésznek, csak egy jó kis beszélgetés, beszélni meg ugye imádok, így ez nekem nagyon pozitív élményként maradt meg.
Remélem tetszett nektek ez a kis élménybeszámoló-szerűség.
Kimci